Ugyanabba a folyóba - Ellenfény Online

A Bánk bán próbái folyvást félbeszakadnak: nemcsak az örömhír miatt, hanem mert hol egy államtitkár, hol egy polgármester, hol egy direktor aspiráns gyalogol be a színházba. Első megjelenésekor egyik vezető sem röhejes jelenség, de ahogy újabb és újabb nagyhalak bukkannak fel a színen, a kisebbek úgy idiotizálódnak. Először a kulturális és sportbizottság képviseletében Szöllősiné Hámos Irén érkezik ellenőrizni: zavarog, beleszól, előír, de még a színházépület is kiveti magából, folyvást eltéved, beveri a fejét, lezuhan a zsinórpadlásról. Egy másik próbán a jelenlegi színházigazgató és a polgármester kíséri a színházba a nagy Pongrácz Lászlót, az igazgatói poszt méltó várományosát, a Raplódi Nemzeti Színház jelenlegi direktorát, aki máskülönben egy szakmailag teljesen leírt színész. Pongrácz, a nemzeti ideológia őrzője vizsgáztatni jött a társulatot. A Pongráczot remekül és kímélettel játszó Schneider Zoltán szóhasználata, kimértsége a Nemzeti jelenlegi direktorát sejteti. (Vidnyánszky Attila lassan többször megidézett alak a kortárs színpadokon, mint Bánk bán.) Mindenesetre ez a Pongrácz a legnagyobb hatalmú látogató, aki mégis képes az elérzékenyülésre egy Petőfi-vers vagy egy naivan őszinte szavalat hallatán. A társulat megaláztatásának csúcspontja ugyanis az a rögtönzött vizsga, ahol a Füstbe ment tervet kell elszavalniuk egyesével a színészeknek a bekötött szemű zsűri füle hallatára. Az oly sokat hangoztatott pártatlanság és szakmaiság gúnyos és szatirikus kritikája ez a játék.

 

Minden megaláztatáson túl a zenekar tust húz, az eddig a próba részeként a háttérben hangicsáló zenészek Kovács Márton vezetésével az előtérbe jönnek, előgurítják a pianínót, és a társulat közreműködésével eksztatikus és egyre magasabbra hágó hangorkánt fakasztanak. Végkimerülésig ütik a ritmust különféle eszközökkel, egyszerre tombolnak. Itt tetőzik az a remek színészi összjáték, ami sok energiával, jó ritmusban viszi végig az előadást. Schneider Zoltán határozottan vezeti a fő jeleneteket, Adorjáni Bálint Bánkot játszó színésze vele szemben főképp csak a nyitójelenetben kap teret, de ott jól él a lehetőségeivel. Szervét Tibor pokrócon csúszkálva remekül próbálja Tiborc szerepét, majd szép ívben játssza el a polgármester röhejessé válását. Gazsó György a portás Géza bácsi és a mellőzött színész-rendező szerepében is elrejt egy kis nosztalgikus szomorúságot, Rétfalvi Tamás ügyelőként és Martin Márta súgóként más és más eszközökkel, de egy-egy külön kis világot, hangulatot hoz be a játékba, a kívülállók érdekességét. Pál András igazgatója kissé talán halovány, de nagyon pontos alakítás a lefele rúgó, felfele nyaló, rossz humorú és nárcisztikus főnök szerepében. Andrusko Marcella és Móga Piroska naivái változatosan ostobák, Szávai Viktória rendezője, bár elhalványulásra van ítélve, de kezdetben határozottan hozta a figurát, Kováts Adél az érdemes művész szerepében pikírt, Szöllősiné szerepében már-már őrült, nem kevésbé Petrik Andrea, aki a PR-os kulcsszerepében visszahúzódó, mégis mindenkihez kényszeresen dörgölőző, szorongó lányt játszik, a lehetőségekhez képest valóban rejtélyesen.

 

Az utazás ugyanis dugába dől. Ha a néző netán nem ismerte volna az igaz történetet (ahogy e kritika írója sem volt vele tisztában még a vasárnapi bemutatón), akkor is olvashatott a jelekből, a hosszasan köpködött titkokból és elszavalt Füstbe ment tervből. De ha még ezek után is rejtély lett volna előtte a sorsdöntő fordulat, akkorra már egészen bizonyosan érezte a bajt, amikor a hangorkán nyitánnyal kezdődő utazás előtti eszelős ivászat közepette mindenki beszámol róla, hogy mire költötte el minden pénzét, vett fel kölcsönt és vetette el gyerekét a közelgő malajziai támogatások és sikeres turné reményében. PR-os Aranka flegmán, mégis furcsa merevséggel a tartásában bevallja, ő talált ki mindent, felmenti magát, mint aki nem tudott ellenállni az öröm és szeretet hullámainak, amit a jó hírek sorával kiváltott, sőt végül már maga is elhitte, amit hazudott. Aztán áthárítja a felelősséget a társulat tagjaira, kérdőre vonva őket, hogyan hihették el, hogy érnek bármit is. Aranka monológja elrontja a mulatságot (ami már eddig sem volt felhőtlen), lerántja a sok energiával, kissé mesterségesen is felfokozott előadást. Mondanivalójának didaktikussága és sötét pátosza azonban több mint hangulatrontás, egyenesen hiba.