A hazugság színpada - 7ora7.hu

Mohácsi János és Mohácsi István darabja bár egyértelműen a munkakerülő oldalát mutatja meg a színházi üzemmenetnek, egyrészt ad magyarázatot az alibizés széles skálájának bemutatására, másrészt szerethető karaktereket vonultat fel karbantartótól súgóig, színésztől ügyelőig. Ez a kontraszt, a hatalom emberei már közel sem ilyen szerethető alakok, inkább a szakmaiság minden alapját nélkülöző, többnyire buta mamelukok, s köztük az ütköző, az igazgató, aki egyensúlyozni próbál a lojalitás, a szakmaiság, a nézők kiszolgálása és művészlénye között, amiből persze ilyenkor (és itt is) nem bravúr szokott kisülni, hanem a helyezkedő taktikázásban feloldódó semmitmondás. És ott a Raplódi Nemzeti Színház főigazgatója, a bizonytalan nevű (nemzeti/honi) szervezet főcenzora, persze ilyet nem mondunk, hanem azt mondjuk, hogy a színházi fődöntnök, aki a gyanús külföldi meghívásban részesülő társulatot üstöllést vizsga elé állítja az új idő új szelei nevében, miszerint eléggé nemzetiek-e ezek a színészek-e a színészetüket illetően-e.

 

Időszerű kérdés ez, és a legviccesebb, hogy a nézőtéren néha nem tudni, manapság, avagy a Központi Dramaturgiáról és meg sok minden másról elhírhedett ötvenes években játszódik-e az előadás, de ez persze annak a téves és az új szempontok szerint elfeledendő beidegződött gyakorlatnak az eredménye, hogy az ember asszociálni merészel a zsöllyében, nem elégedvén meg az előre felvágott, ízlésesen felpántlikázott, sőt szinte megemésztetten feltálalt gondolatkatonácskák elfogyasztásával. Az előadás azonban efféle nézőkre számít, és részükre nagy derültségek okozásában mutat elhivatottságot, sikerrel, noha olyan mélyre sajnos nem megy az előadás, mint a színpad alatt zajló, államilag támogatott múltfeltárás. Pedig előbbire még valós igény is lenne.

 

Hogy a figurák kevésbé bontakoznak ki, az talán a mérsékelt játékidőnek köszönhető (2:25 egy ülésben), illetve annak, hogy a színészek egy része több szerepben is fellép (amelyeknek egy időben is színen kellene lenniük, de a fenti okokból mégsem), mindazonáltal tény, hogy igazán kiemelkedő alakításról nem lehet beszélni. A Radnóti társulata egyneműen színvonalasan teremti meg a darabbeli – nem meggyőzően tehetséges – társulatot, de azért Pál András sajátos, gerincmegtartással próbálkozó, ám jól felfogott érdekében kritikátlanul szervilis igazgatója, Schneider Zoltán hangzatos öblösséggel üresen kongó Pongrácza, valamint Gazsó György portás–lázadószínész kettőse hosszabb távon megmarad az egyszeri nézőben, Petrik Andreának pedig a teljes kiszolgáltatottságot remekül érzékeltető végső vallomását visszük magunkkal. Khell Zsolt díszletében a próbára berendezett színpadból pillanat alatt tud társalgó válni, Remete Kriszta jelmezei pedig a színházi alapkarakterek kliséit jelzik találóan.

 

És igen, ezek az újrahasznosított és asszociációs klisék (ld. még: mohácsizmus) időnként tényleg közhelyesek, néha üresek vagy éppen gépiesek, viszont elég sokszor szellemesek, és jellemzően a közhelyesség jó adagolása okozza a szellemességet. Ezúttal az építkezés működik: sokat lehet nevetni, mire torkunkra forr, és a Radnóti Holt lelkekébe ékelt Gogol-mondat a röhögés valós irányáról A revizorból itt értelmet nyer. A lényeg viszont, hogy bár a valószerűtlennek látszó még egyszer megtörténik, és már-már az eufóriáig jutnak szereplőink, és beáldozzák az utolsójukat a fényes jövő reményében, aztán egyszerűen csak – a koppanás, ami jön nem a busz meg a repülő. A remény színházáról kiderül, hogy csak a hazugság színpada volt minden. Hiszen a Ványa bácsit nem lehet Ványa bácsi nélkül tényleg eljátszani. Biberachot meg nem játszhatja nő. Csak színész. (Aki történetesen lehet éppen nő. De ez nagy különbség.) Ennek ugyanis nincsen, nem lehet jutalma. Fel kéne ébredni már, és elkezdeni a próbáját annak az igazi darabnak, igazian, alibizés nélkül. Komolyan. Ha már egyszer élünk. És ha már alattunk folyamatosan zajlik a múlt bányászata. Közben lehet nevetni is. Egyelőre.