Az alkotási folyamatról
2013.03.13 14:30
A Radnóti Színház áprilisban mutatja be Nényei Pál fiatal drámaíró Mozgófénykép című darabját, Göttinger Pál rendezésében.
A zenés filmvégjáték a magyar film hőskorát idézi, de több ez mint stílusbravúr: fordulatos történet ismerős figurákkal, szórakoztató zenés játék és ironikus társadalomkritika együtt.
Az előadás zenéjét Dinyés Dániel, a dalszövegeket Hajós András írta. A három szerző így idézte fel az alkotási folyamatot:
Nényei Pál, író:
Mindig hajlamos voltam arra, hogy soha nem járt tájakról és meg nem élt korokból legyenek személyes emlékeim. Vannak nekem 1566-os szigetvári élményeim, csöndes rezignációval emlékszem vissza az ébredező reformkorra, az 1820-as évekre; lelkesen tudnék vitatkozni arról, milyen volt a Nyevszkij Proszpekt az 1860-as években, amikor legutóbb nem jártam ott... de a legtöbb emlékem mégis a Horthy-korszakból maradt. Fogtam tehát magam, és Horthy korabeli emlékeim egy apró töredékét megírtam színdarabként és örültem.
Dinyés Dániel, zeneszerző:
Zeneszerzőként nem is érheti nagyobb és szebb feladat az embert, mint hogy Karádynak, Jávornak és Kabosnak írjon dalokat. Még ha csak képzeletben is, mert az idő sajnos köztünk áll. Így marad a stílusjáték, az „Istenem, mi lett volna, ha akkor, velük együtt élek" érzése. Erre a játékra, más korszakba való kirándulásra, a valaha volt magyar mozi aranykorszakának megidézésére hívtak meg az alkotók. S ha csak egy kicsit is újra tudtam patinát, fényt adni ennek a régből átderengő ragyogásnak, már megérte megkomponálni ezeket a dalokat.
Hajós András, dalszövegíró:
Az első pillanatban tudtam, hogy ez „álommunka" lesz! Már kiskamaszkoromban imádtam a korszak magyar filmjeit, sztárjait, már akkor is stílusparódiákat fabrikáltam: Jávor-peckesen járkáltam, Latabár-hangon kuplékat énekeltem, vagy éppen Karádyként a rökamiéra omlottam és az elmúlásról búgtam. Ez a gyermekkori révület most munkává érett, ennél nagyobb öröm egy alkotó számára nem lehet. Felnőtt fejjel persze az ember a korszak könnyed felszíne alatti drámát is látni véli. Az előadás alkotói felengedték a színpadra a mélyebb tartalmat is, ettől a játékos feladat igazi kihívássá vált. Azt meg szeretem.
***
Beszélgetés Göttinger Pállal, a Mozgófénykép rendezőjével
Érettségi után egyből felvettek a Színművészeti Egyetem rendező szakára.
Igen. Színésznek is jelentkeztem, de ott csak a másodrostáig jutottam; belesültem a versbe.
A rendező szak hagyományosan másoddiplomás képzés. Nem volt hátrány, hogy olyan fiatal voltál?
Próbáltam behozni a lemaradásom, igyekeztem okosabbakat mondani, mint amiket tudhattam. De az első két év szörnyű, szerepzavaros időszak volt. Viszont sokat melóztam, kitaláltam magamnak feladatokat. Már-már mániákusan szeretem, hogyha rend, szervezettség van körülöttem. Sose késem, sose felejtek el találkozókat. Azt mondják, ez egy személyiségjegy. Tehát megbízható vagyok, és ez ¬– bár nem művészi erény – azért sokat számít. Meg persze az is, hogy közben csináltam egy-két jó előadást.
Emiatt a kiszámíthatóság miatt szereted a társulati létformát?
Három évig szabadúszó voltam, ezalatt – egy-két rövid és vad kirándulást leszámítva – nagyon el voltam zárva a kőszínházaktól. Aztán egy évet töltöttem a Bárka Színházban, ott beleszagoltam abba, hogy milyen is az, ha egy társulat nagyon együtt van. Utána két évet voltam Kaposváron, és a jövő évadtól a Magyar Színházban leszek tag. Ellentétben a kortársaimmal, tudom, hogy ez korszerűtlen gondolat, én nagyon bírom a kőszínházasdit. Jó találmány.
Van egy kialakult csapat, akivel együtt dolgozol. És akik a Mozgófényképben is munkatársaid.
Dinyés Dániel zeneszerzőt a Bárka Színháznak köszönhetem; korábban is tudtunk egymásról, de ott derült ki, hogy jól értjük, amit a másik beszél, és azóta többször dolgoztunk együtt. Katona Gábor koreográfus pedig beugró volt a debreceni Mágnás Miskában. Akkor jöttünk rá, hogy tudunk párhuzamosan dolgozni. Ő gyakorlatilag társrendezőként működik közre azokban a formailag kötöttebb jelenetekben, ahol tömeg van a színpadon vagy énekszám ékelődik a prózai részbe.
A szerzővel, Nényei Pállal is van közös múltatok.
Családi. Ugyanabból a budai polgári miliőből származunk. De aztán szakmai értelemben is lett szomorkás múltunk, amikor a Nemzeti Színház drámapályázatán második díjat nyert Ők c. darabját a régi Új Színház majdnem bemutatta, az én rendezésemben. Bár ez végül meghiúsult, akkor sok időt töltöttünk együtt. Pál nem e század embere, ettől az írásai egyszerre távoliak és különösek, ugyanakkor az én fülemnek rendkívül humorosnak hatnak. Nagyon szeretem a darabjainak komplex nyelvi világát; ő engem elsősorban megnevettet. És ez nagy szó.
Nem ez az első alkalom, hogy kortárs szerzővel dolgozol.
Véletlenül alakult így, de az utóbbi időben szinte kizárólag kortárs darabokat állítok színpadra. Parti Nagy, Háy, Szabó Borbála, Varró Dániel, Esterházy Péter, Erdős Virág műveit. Jó dolog ez, nagy előnye például, hogy a Mozgófényképet kifejezetten a Radnóti Színház társulatára írta Pál. De igazából vágyom már rá, hogy klasszikust csináljak, ahol az előadás létrehozása során kevésbé képlékenyen alakul a szöveg.
Mi fogott meg téged leginkább a Mozgófényképben?
A Mozgófénykép a Horthy-korszakhoz tapadó nosztalgikus gezemicéből mintha gondos kézzel kimazsolázgatná a jó részeket. És mikor már nincs más, csak szórakoztató és bájos dialógok, szerepkörök, számok, táncok, akkor helyezi kontrasztba a kor valóságával. Nem édes-bús reflexió, hanem új konstrukció. Mintha létezne ilyen a valóságban, hogy csak a jó részeket kérem és a sötét oldallal nem akarok foglalkozni. Van ebben egy jó adag erőszakosság: azt akarom, hogy jó legyen, mert különben beomlik az egész világ. Hiába akarják, nem lesz jó, és be is omlik az egész világ.
