Budafok-Tétény.hu, 2014. április 3.

2014.04.30 14:19

Szervét közel került Dobó Katához

A Klauzál Ház színpadán kétszereplős darabban láthatjuk a kiváló jogász színészt
 
 
Szervét Tibor először jogászként dok­torált, ám színházi ambíciói nem hagyták nyug­od­ni, így elvégezte a Színművészeti Főiskolát is. Közel második évti­ze­de ott­ho­na a Radnóti Színház, de több he­lyen is – je­len­leg nyolc da­rab­ban, ha­von­ta húsz-hu­szonöt előadásban – játszik. A Jászai Ma­ri-díjas, Érde­mes művész film­színészként is is­mert, többek között játszott a Va­la­mi Ame­ri­ka és a Ma­gyar vándor című film­ben, de a ren­dezésben is próbára teszi magát. 
 
– Fo­g­lal­koz­tat, ho­gyan tud egy színda­rab min­denféle erőszako­skodás nélkül, a szerző gon­do­la­ta­it és elképzeléseit tisz­te­let­ben tart­va na­gyon mai lenni, és a leg­frappánsab­ban, a lehető leg­iz­gal­ma­sab­ban a néző elé kerülni. Nem va­gyok al­kal­mas a for­ma­lis­ta színházra – nyi­lat­koz­ta lapunk­nak Szervét Tibor, akit a Libikóka című da­rab­ban Dobó Katával látha­tunk ápri­lis 26-án a Klauzál Ház színpadán. A kiváló színész elárulta azt is, a darab kapcsán ho­gyan került egyre köze­lebb csi­nos kollégájához.
 
– Másfél órán át csak ket­ten van­nak a színpa­don. Mennyi­re fon­tos a ket­tejük közötti össz­hang?
 
– A Libikókában annyi­ra egymás sorsát éljük, hogy ha Katával nem sikerült volna ennyi­re közel kerülnünk egymáshoz, nem ma­radt volna élet­ben ez a színmű ennyi éven át. Egy olyan kétsze­replős előadásban, amely mély terüle­te­ket fog át egy férfi és egy nő életéből, a színészek­nek tökéle­te­sen össze kell hang­olódniuk.
 
– Könnyen ment?
 
– Sze­rencsénk volt, mert már a próba­fo­lya­ma­tot megelőzően meg­is­mertük egymást. Átnéztük a színda­ra­bot, mennyi­re kor­szerű, érvényes-e ma is a szer­ke­ze­te és az el­hangzó szövegek, majd lehántott­uk róla azo­kat a réte­ge­ket, ame­lyek ennyi év alatt óhat­at­la­nul ráte­le­ped­tek. A legalább ötvenéves fordításból együtt csináltunk egy olyan példányt, amely a mai kor­nak meg­fe­lel és működésbe hozza a színda­rab tel­jes szel­le­mi és érzel­mi tar­tományát.
 
– Más da­ra­bo­kat is újraírnak?
 
– Átírunk, al­kal­ma­sint én is átírok szöve­ge­ket. Például a Gyil­kosság te­le­fonhívásra című színmű szövegkönyvében azt te­kin­tet­tem át, hogy ez a hat­vanéves szöveg ho­gyan tud fel­frissülni, mi hagy­ható el a szer­ke­zetből, és mi­lyen módon lehet a „for­du­latszámát” úgy meg­emel­ni, hogy ne csak tisz­tességgel végignézhető beszélgetés le­gyen, hanem feszült és az em­be­ri ideg­rend­sze­re­ket meg­mu­tató történet. Irtó ko­moly meló volt úgy végre­haj­ta­ni eze­ket a belső vágásokat, hogy ne csor­bul­jon a darab.
 
– Ezt színészként meg­te­he­ti?
 
– Kivételes hely­zet volt. Csak úgy vállal­tam el ezt a színda­ra­bot, hogy ha én csinálha­tom a ren­dezői példányt. Nem győzöm megköszönni Zimányi Zsófinak, aki annyi­ra bízott ben­nem, hogy ezt meg­te­het­tem.
 
– Többet nyújt az ön számára a ren­dezés?
 
– Olyan szem­pontból többet, hogy a ren­dező az egészért vállal felelősséget, nem­csak egy alak sorsát kell beépítenie és képvi­sel­nie, hanem az összes sze­replőét. Muszáj, hogy elképzelése le­gyen a történet színéről, szagáról, ízeiről, egész világáról. Vi­szont ke­ve­seb­bet is, mert ami­kor vége van a próba­fo­lya­mat­nak, akkor el kell en­ged­ni a da­ra­bot. Első ilyen élményem Mis­kol­con ért, ami­kor a Mezítláb a park­ban című vígjátékot ren­dez­tem. Létrejött egy előadás, na­gyon jókedvűen, sok szel­lem­mel és sok szívme­legséggel, nekem pedig már nem volt dol­gom, így el kel­lett men­nem. Ki­fe­je­zet­ten kínos érzés, ami­kor a be­mu­tató után úti­laput kötnek az ember talpára.
 
– Ennek ellenére szívesen ren­dez.
 
– Min­dig kíváncsi va­gyok a szövegre és annak színpadi meg­fo­gal­mazására. Ret­tentően izgat egy adott anyag szöveg­szintű elemzése. Szin­te mind­egy, mikor íródott a színda­rab, mi­k­ori a fordítása, majd­nem biz­tos, hogy hozzányúlok a szövegéhez. Vagy azért, mert régi, vagy azért, mert a mai állapotában nem képvi­se­li azt a történetet, ame­lyet sze­rin­tem az író meg akart írni. Ezt azon­ban min­dig a lehető leg­na­gyobb tisz­te­let­tel te­szem.
 
Szerző:Tamás Angéla
 
Az interjú forrása: budafokteteny.hu