Elsötétítés

A sztori röviden: Mi történik, ha egy apa egy reggel arra ébred, hogy rajongva szeretett gyermeke megbélyegzetté vált? Mi történik, ha egyedül határoz és cselekszik, hogy kislányát megmentse, de a feleségét nem avatja be terveibe? S mi történik, ha az asszony, tökéletesen másképp döntene ebben a sorsfordító kérdésben? Az Elsötétítés 1941. augusztus 8-án az ún. III. zsidótörvény megjelenésének napján játszódik. Ez a törvény többek között arról rendelkezett, milyen kritériumok alapján tekinthetők zsidónak a „vegyes házasságban" született gyermekek. A történet középpontjában egy házaspár áll, akik közül a férj „zsidó származásúnak" minősül, a feleség keresztény. Csakhogy négy éves leánygyermekük státusza nem egyértelmű...

SzT-nek bemutatója lesz nemsokára. Sok mindent olvastam már a színműről és/vagy a bemutatóval kapcsolatban a neten, ami kíváncsivá tett, és nem tudtam ellenállni, hogy ne olvassam el egy ráérős fél órámban az Elsötétítést. Itt a link a pdf verzióhoz, ha érdekel valakit és esetleg van kedve velem vitatkozni. Nem egy nehéz mű, szerintem, legalábbis olvasni nem nehéz, de elképzelésem sincs, hogyan lehet ezt megtanulni...

A darab lényege, ahogyan fentebb is olvasható, egy tökéletes (-nek látszó?) házasságban élő szülők döntése kislányuk sorsáról és tulajdonképpen a saját sorsukról. Az apa (a műben a Férfi) hazaér, szenvedélyesen megcsókolja a Nőt (a kislány anyját), leülnek a nappaliban és beszélgetni kezdenek, kedvesen, végig magázódva. Az apa félti a lányát az aznap megjelent törvény következményeitől, talán eltúlozza a félelmeit, talán nem (mi olvasók a történelem ismeretében tudjuk, hogy egyáltalán nem túlzó az apa viselkedése), a Nő pedig nem akar hinni neki, egyszerűen nem akar kilépni a komfortzónájából. Miközben megoldást keresnek a helyzetükre (a férfi el akar válni, a feleségének új férjet keresett, aki keresztény és aki, ha adoptálja a lányát, akkor nem lesz többé veszélyben, és ráadásul a férfi minden vagyonát a lánya megmentésére áldozza) a házasságuk pár perc alatt összeomlik, de ők mégis nyugodtan ülnek a karosszékeikben. (A színpadon ez úgy jelenik meg, hogy az írói utasításnak megfelelően hiányzik mindenféle színpadiasság, nem esznek, isznak, öltöznek át, nem csinálnak semmit, csak ülnek és beszélnek.)

Fura. Nincs jobb szó rá a szótáramban. Nem volt rossz élmény, de többet vagy mást vártam, főleg néhány kritika elolvasása után. Összességében nekem valahogy nem áll meg, az én lelkemhez nem tud közel kerülni a mondanivaló, már ha az a mondanivaló, amit én kiolvastam belőle. (remélem egy valamirevaló kritikus sem olvassa a blogomat, mert ő most lehet, hogy sokkot kap vagy röhögőgörcsöt, de én se kritikus nem vagyok, se objektív nem akarok lenni)

Nagyon vegyes gondolataim akadtak, ahogy haladtam végig a párbeszédeken. Hol a Férfivel értettem egyet, hol a Nővel, hol az egyiknek adtam igazat, hol a másiknak, de aztán valahogy a felétől nem tudtam elhinni, amit olvastam. Persze mindeközben nem tudtam elvonatkoztatni, hogy a Férfi mögé ne SzT-t, a Barát mögé meg ne Mihályfi Balázst képzeljem. És nekem Söptei Andrea ehhez a Nő szerephez meglepő választásnak tűnik, nem tudom róla elképzelni azt a profán szenvedélyt és naturalista életélvezetet, ami a szerepét leginkább jellemzi.

Adott ugye egy szenvedélyes szerelem. Ha tényleg annyira szenvedélyes a házasság, ahogy azt a darab elején látjuk (bár egy 4 éves gyerekkel a kapcsolatban én kétlem, hogy a szenvedély ennyire állandóan és látványosan jelen lenne, mondom ezt ugye saját tapasztalatból...), akkor ott lehetetlenség, hogy úgy beszéljenek a felek a jövőjükről, úgy keveredjenek a saját és a másik életét véglegesen meghatározó döntésről veszekedésbe, hogy végig ülve maradnak. Minimum tányéroknak kéne repkedniük, még akkor is ha a gyerek a szomszéd szobában alszik. Én simán földhöz vágtam a kezem ügyében lévő csészét a múltkor a lányok szeme láttára. Pedig csak egy egyszerű, valójában alaptalan féltékenységi jelenet volt közöttünk 8 évvel a hátunk mögött. Azzal, hogy a színpadiasság hiányzik, nekem hiányzik a szenvedély, pedig le van írva, látom a betűket, de mégsem érzem. Bár hozzáteszem, hogy SzT-ről  biztosan tudom, hogy el fogja velem hitetni, hogy ott márpedig szenvedély van. De akkor is...

Valahogy az sem illik a képbe nálam, hogy a Férfi és a Nő a saját házaséletükről, a szexualitásról nyíltan tudnak egymás között beszélni, a hétköznapjaikról meg nem. Nekem ez tökéletesen érthetetlen...

Aztán. Szerintem baromi ritka, hogy egy anya így érezzen a gyermeke iránt. Hogy pusztán egy szükséges rossznak, a házassága kéretlen velejárójaként kezelje a saját kislányát. Alapvetően realista vagyok a lányaimmal, külső szemlélőnek talán inkább felelőtlennek tűnök néha, az apjuk az aggódósabb közülünk (kicsit túl aggódós, de ez maradjon köztünk, ill. legalább kiegészítjük egymást), ezt tudják, akik ismernek. Egy nőt vezérelhetnek az ösztönei, egy nőnek kitöltheti az életét a szexualitás, az oké. De, hogy egy anya mindenféle érzelmektől mentessen a cápák elé vetné a 4 éves, gyönyörű kislányát, az nonszensz. (Jó, természetesen tudom, hogy vannak anyák, meg apák is, akik kioltják a tulajdon gyermekeik életét, aztán vagy végeznek magukkal is, vagy nem, de ennek szinte minden esetben konkrét oka van, mély, lelki vagy környezeti, de semmiképp nem várnánk ezt a gondolatot egy tengerparton tejszínhabos eperfagyit kanalazó gondtalan anyukától...) Nekem itt úszik el az egész mű hitelessége. (És ebből látszik számomra, hogy férfi a szerző és nem nő. Egy nő, aki anya is, soha nem írna ilyet. Javítsatok ki, ha tévedek!)

És. A Férfi hozzáállása a lányához: olyan, mintha a lánya egy baba lenne, egy értékes tárgy, amiért felelősséggel tartozik, de nem érzem, hogy igazán szeretné. Tény, hogy az apukák nehezebben tudják az apaságot átélni, sokan csak akkor érzik át az apaság mibenlétét, ha már értelmesen lehet a gyerekkel (főleg, ha fiú az a gyerek) játszani és beszélgetni. (Ahogyan ezt a Bartát szépen ki is fejti.) De egy 4 éves kislánynak már szüksége lenne az apukájára. Nem értem mi motiválja a Férfi apai ridegségét? Valószínűleg ez magyarázza, hogy végül az anyának hagyja a gyereket, ahelyett, hogy ölbe venné és világgá szaladna vele és lesz, ami lesz, miután kiderült, hogy az anya hogyan vélekedik a saját lányáról.

Persze lehet, hogy naiv vagyok (vagyis nem lehet, hanem biztos, hogy naiv vagyok) vagy csak kukacos és éppen a kákán is csomót akarok találni, nem tudom. Értem én, hogy mi akarna lenni a mondanivaló: hogy egy embertelen időben még a tökéletesnek látszó boldogság is darabjaira hullik és kiderül, hogy a boldogság tényleg csak látszott tökéletesnek. De ha így van, akkor meg nem éri meg küzdeni tovább. 

Akkor mégis miért éri meg küzdeni? Sohasem változik a világ és ennyire reménytelen lenne minden? 

Kíváncsi vagyok, hogyha majd élőben látom és hallom a színészeket, akkor vajon kapok-e más megoldást a zsidó-sztoriba bújtatott hamis boldogság elkerülhetetlen, már-már közhelyszerű bukásán kívül?

És ezekre a kérdésekre választ: nem tudom, hogy egy igazi, hús-vér boldogság, ami az ágyon túl is létezik, legyőzhette-e volna a törvényeket, vagy az már túl amerikai megoldás lenne? Vagy, hogy jobb-e együtt pusztulni azokkal, akiket szeretek, vagy, bár tudva, hogy élnek, mégis nélkülük élő-halottként élni tovább? És hogy mennyire önző is az ember valójában?

Ui: A történelmi háttér természetesen nagyon fontos a fent elemzett dolgok megértéséhez, de a holokausztról annyian, annyiszor és annyiféle formában írtak, hogy ehhez nem akartam hozzányúlni.  Tény, hogy felfoghatatlan borzalom volt,  soha nem szabad megfeledkeznünk róla, bár nehéz is lenne, és vigyáznunk kell, hogy bármi hasonló megtörténhessen újra.