Ne kérdezd, ki voltam - Ellenfény Online

A Radnóti Színház Mozgófénykép című „filmvégjátékában” Karády Katalin és Jávor Pál közös gyermekének, Perczel Zitának naiv és tragikus szerelmi évődését kísérhetjük figyelemmel. Történik mindez egy magyar-német fúzió árnyékában, valamikor vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzásának alkonyán, Budapesten.

A szerző egy kissé bogaras. A mű egy bájos zagyvaság, de talán mégis rávilágít a kor természetére, bár, hogy melyik korszakról van szó, az nem jelenthető ki egészen pontosan. A számos helyzetkomikummal, félreértéssel és félrelépéssel, inkognitóval, fúzióval és illúzióval összezavart történetben nem is csoda, hogy az apa nem ismeri fel gyermekét, lány a fivérét, csábító a felszarvazott férjet és viszont. Ám mivel senki sem látja át a helyzetet, mindenki a saját maga igazságát hazudja magának és másoknak, így vígan élnek és remélnek a hősök, szerelmek, barátságok, nagy üzletek köttetnek kis híján.

 

 

Nényei Pál ifjú szerző, akinek a Mozgófénykép az első bemutatott darabja. Bálint András igazgatóval dolgozott együtt a Radnóti Színházban látható végső verzión, így a mű valamelyest a társulatra íródott. A kiindulópont a magyar filmgyártás aranykorának és az első magyar sztárok szellemének megidézése. Nényei úgy osztja ki a szerepeket, mintha filmet rendezne a hőskorszakban. Törzs Jenő játssza a gazdag tulajdonost, Perczel Zita Törzs ugribugri leányát, Kabos Gyula ezúttal a komornyik, és sorolhatnám. A színészek egyrészt egy-egy közismert sztárt alakítanak, másrészt, az arra a sztárra illő szerepet, valamint a dráma valamelyest saját adottságaikra is íródott. És ha mindez nem elég, a szerepnek és a sztárnak épp ugyanaz a neve, Szervét Tibor játssza Törzs Jenőt, aki a Törzs Jenő nevű gazdag tulajdonost alakítja. A játékból úgy tűnik, Göttinger Pálnak nem volt egyértelmű rendezői utasítása, hogy a szerepet, a sztárt vagy mindezek paródiáját alakítsa a színész. A dráma szerint sem egyértelmű, hogy a színésznek a sztárt kell játszania vagy a sztár szerepét, hiszen a záró jelenetben a sztárok magánéletét, tragikus sorsát idézik meg. A végjátékban Horthy barátságosan köszönti a kor színészóriásait, majd Jávor jelenti neki, hogy Sopronkőhidára viszik, Karády elmondja, hogy a Gestapo börtönzi be, Kabos szerényen megjegyzi, hogy Amerikában már alulról szagolja az ibolyát. Magában a történetben is gyakran álruhában, inkognitóban jelennek meg a szereplők, eljátszanak egy szerepet mások megtévesztésére. Az előadáson belül többször meghajolnak a színészek egy-egy jelenet után, egy színház a színházban, mozi a színházban, magánélet a színházban játékot láthatunk.

Nényei drámája gyakran és hosszasan idéz dalszövegeket, a szereplők Karády slágereivel fejezik ki magukat prózában. Ám egy filmvígjátékból a dalok sem maradhatnak el, a stílus káosza mintha inspirálta volna Hajós András csavaros dalszövegeit, amelyek hol dramaturgiailag eltalált ponton szólalnak meg, és ráerősítenek a váratlan fordulat és a belül dúló érzelmek kifejezésére, hol viszont békebeli életképeket idéznek ráérősen, késleltetik a kilátástalan végkifejletet.

 

A színészek szinte kivétel nélkül remekül énekelnek. A bemutatón különösen Petrik Andrea és Rétfalvi Tamás kettőse, a szúrós bajusz dala volt pezsdítő élmény. Petrik Andrea Perczel Zita szerepében végig üdítő színfoltja az előadásnak, nagyrész az ő figurája kezébe adta az író a kártyák keverését is. Kováts Adél megtört, fásult dívaként mutatja be Karádyt. Szervét Tibor, úgy érzem, még nem igen barátkozott meg Törzs szerepével, bár neki van a legnehezebb dolga, mert szinte jelenetről jelenetre változik a figura megvilágítása. Először gyáva nőcsábász, aztán szerető apa, majd karót nyelt balfácán, fifikás üzletember, megcsalt és megbocsátó férj, bántalmazó agresszor. Szávai Viktória orfeumtáncosnője is hol szemérmetlen kéjnő, hol minden ledérségen felülemelkedő művész. Adorjáni Bálint játssza Jávor Pál szerepét, néha megidézi a színész sírva mulató, nagyhangú kifakadásait, sármja lehengerlő, de csak karikatúra. Gazsó György szívmelengető alakítást nyújt Kabos szerepében, néhány dadogós mondat erejéig idézi fel a klasszikus figurát. Katona Gábornak a dalbetétekhez készített koreográfiái a kis térben is jól működnek, különösen Jávor csónakázótavi kalandja emlékezetes és derűs jelenet.

Dinyés Dániel és négytagú zenekara a vígszínházbeli szenzáció levezénylése után egy egészen hasonló kezdeményezés, a radnótibeli fúzió kíséretét vállalja el. A Mozgófénykép zenei anyaga egységesebb, egyszerűbb, de éppoly szórakoztató, mint A zöld kilencesé. Az élőzene mindig nagyon szerencsés a színházban, sok kis apró játékra ad okot a zenészek és színészek között. A zenekar ezúttal nem az árokban ül láthatatlanul, hanem egy rajzfilmbe illően meghajló gangon foglal helyet. Amilyen egyszerű és üdítő a zenei világ, amilyen egységes és jól szabott a jelmez, olyan összetett jelentésű és csúnyácska a díszlet, kaotikus, mint az egész előadás. A falakat koszos cselédruhákból, elnyűtt katona zubbonyokból varrt kárpit fedi, ez az igazgatói iroda bútorzatához sehogy sem passzoló elem. A kárpit valószínűleg a 30-as 40-es évek nyomorú és nyomasztó valóságát hivatott a habos-babos játék köré keríteni. Újabb szimbolikus díszletelem a jókora filmtekercs, ami talán a gangot tartja, s rajta a négy zenészt. Két keret is látható a színpadon, a nyitójelenet filmképét szegélyező motívum a nagyszínpadot is keretezi, mintha mindaz, amit látunk, nem lenne más, mint egy filmvígjáték a vásznon.

 

Nemcsak a szerepek, a történet és az írói stílus, valamint a színpadkép zavaros, de azt sem tudhatjuk, melyik korban járunk. Az előadás egy elbábozott, kezdetleges némafilm jelenettel kezdődik, hőseink moziban vannak és rácsodálkoznak a vásznon feléjük robogó automobilokra, és a párhuzamos vágás csodájára, pedig a történet idején elvileg éppen Jávor és Karády korszakát éli a magyar filmipar. Ez az anakronizmus persze nem kérhető számon a szerzőn, aki nem teketóriázik, megidézi egy-egy kikacsintás erejéig a Lenin körutat és a Kossuth tér szomorú sorsú fáit is darabjában. A történet számos filmvígjáték karakterét, helyszíneit, fordulatát vegyíti, de egy konkrét jelenet központi szerepet kap a történetben. Háromféle interpretációban is megidézik az 1939-ben készült Halálos tavasz című film ominózus, vetkőzős jelenetét. A Halálos tavasz volt Karády Katalin első filmje, a jelenet szerint Jávor Pál oldalán egy kieső budai kis házba, egy szerelmi fészekbe mennek a fiatalok, ahol a férfi megkéri a nőt, hogy bár ő nem néz oda, a zongorát veri, vetkőzzön le a jelenlétében. A film Karády karját, csupasz vállait, lábának árnyékát mutatja csak és egy kitömött, falra szerelt mókuson landoló neglizsét, mégis ez a jelenet egy csapásra szexszimbólumot teremtett Karádyból. Az előadásban ez a légyott idéztetik meg parodizált és teátrális olvasatban, de ezúttal a jelenetet megzavarja egy felszarvazott férj is. Először Jávor Pál meséli el a történetet a saját szemszögéből, mint hős amorózó írja le magát. Aztán Törzs Jenő idézi fel az eseményeket a megbocsátó férj oldaláról. Végül Karády a bántalmazott nő szerepében tetszeleg. A történet szerint ezen a délutánon fogant a mit sem sejtő leány, Perczel Zita, aki nem tudja, hogy nem Törzs, hanem Jávor az apja. És azt se képzelte volna álmában sem, hogy az anya maga Karády Katalin, aki egyben szerelme, Ráday Imre anyja is. A fúziót ünneplő bálon mindenre fény derül, a sok hacacáré végzetes tragédiát takargat. Horthy Miklós belovaglása a feldobott labdát még feljebb röpíti, de hamar kiderül, a figura megjelenése a történelem mocskába hempergeti bele a filmeket idéző színpadi álomvilágot. A kormányzó a kibogozhatatlan viszonyokat nem rendezi egy csapásra, mint Shakespeare veronai fejedelme, hanem miután tisztázza, hogy ki kicsoda valójában, és milyen szörnyűségek várnak rá, vállrándítva, sután kiporoszkál fehér lován a színről.