Néhány szó a darabról

Az Elsötétítés annak a bizonyos napnak az estéjén játszódik, melynek reggelén megjelent az a bizonyos III. zsidótörvény 1941 júliusában - amitől már igen sok keresztény is bajba került; leginkább azok, akik zsidóval kötöttek házasságot. Baljós nap volt, és visszamenőleg már tudjuk: be is teljesítette összes baljóslatát. De azért az Elsötétítés mégsem történelmi dráma.

 

Amióta Spiró György megvetette drámaírói lábát a mindenkori jelenben - és ezzel, mintegy mellesleg, biztosítja azt a folyamatosságot, mely minden épkézláb nemzeti drámairodalomnak elengedhetetlen kelléke -, fontos és jó "Zeitstücköket" ír, melyekben a múlt a jelenben visszhangzik, oda szól át, ráadásul mintegy magától, még csak a múzeumból sem kell előrángatni sem koronát, sem sárga csillagot hozzá. Erőlködésre semmi szükség, az utcára sem kell kimenni, elég bekapcsolni valamelyik csatornát, hogy lássuk: a múlt elkezdődött.

 

Ez a Spiró már le sem hajol, hogy felvegye azt a bizonyos témát, mert az egyenest felugrik a kezébe. Adott egy házaspár: kikeresztelkedett zsidó férj, őskeresztény feleség, nagy szerelem, relatív jómód, négyéves kislány, rossz faji státussal. A többi: elmejáték, elméleti konstrukció, szöveghalmaz, eszszé, publicisztika.

 

És nem lélektani dráma; nem lehet úgy eljátszani, mintha valamely régi, mai valóságot imitálnánk. Erről Spiró gondoskodik; nemcsak a dráma elé fűzött erős megjegyzésében, melyben megtilt minden, a lélektani realista színjátékhoz általában szükséges kelléket és mozgást, hanem az első jelenetben mutatott, a konvenciókhoz képest természetellenes szituációval is. Férfi hazamegy, megcsókolja a Nőt, az visszacsókolja, leülnek és a közepébe vágnak. Zsidótörvény, veszélyhelyzet, döntéshelyzet, megoldás.

 

A szenvedélyes szerelmi házasság pontosan annyit idő alatt válik romhalmazzá, amennyit a szereplők a színpadon töltenek, mi meg a nézőtéren. A Férfi válni akar, majd feleségét hozzáadni egy hibátlan származású úrhoz, aki még a gyereket is adoptálná, majd ők hárman szednék a pénzzé tett sátorfát, és elviharoznának békésebb vidékek felé. A Nő ezt kikéri magának. Nemcsak azért, mert szereti a Férfit, és mert életre-halálra "szerződött" vele, és nem is csak azért - bár ez súlyos sérelem -, mert a konstrukcióban neki csak az engedelmes szerep jut. Hanem azért, mert ha érti is a vészmadárokfejtést, nem hiszi el. Két tipikus korabeli és mai mentalitás.

 

Mire tehát a Barát - a kiszemelt új férj, a megfelelő pedigréjű kedves és vacak link stróman - befut, már a Nő akarja jobban az egészet, az üzleti tárgyalást tehát gyorsan nyélbe ütik. Az utójátékból megtudjuk, hogy eredményesen is: mindenki megúszott mindent, és eljött a szép új világ is. Ide, nekünk.

 

A néhány perces utolsó jelenet viszont - mely voltaképpen tartalmilag, a sztori szintjén kerekíti le a darabot - egy egészen más színházi konvenciót mozgat, éppen azt, amelytől a dráma mindaddig elhatárolta magát. És még akként is fölösleges. Púp a darab hátán, amely az egyéb apróbb púpokat - néhány dramaturgiai zökkenőt, a kristálytiszta okfejtéssel rosszul vegyülő érzelmi kacskaringókat, a csöppet sem hagyományos, még kevésbé "hús-vér" alakokba mégiscsak belopódzó individuális dimenziót - még csak-csak elbírja valahogy, mégpedig úgy, hogy ennek a bizonyos, életről-halálról szóló, fotelba szorított esti párbajnak óriási gondolati svungja van. Vékonyka csíkban a jeges veríték a hát közepén.

 

(szerző: Csáki Judit, megjelent: Magyar Narancs, 2002/9, 02.28.)