Alexandra Irodalmi Kávéház, 2013. június 20.

Alexandra Irodalmi Kávéház, 2013. június 20.
Szabadság, szerelem
 
Alexandra Irodalmi Kávéház (2013. június 20.)
Lévai Katalin vendége Szervét Tibor
 
 
 
 
 
LK: Jó estét kívánok! Szeretettel köszöntök Mindenkit és külön nagy szeretettel Szervét Tibort, aki eljött hozzánk végre. Nem is értem, miért nem hívtam meg már jóval hamarabb, de örülök, hogy itt van és köszönöm szépen!
 
Kezdjük talán azzal a beszélgetést, hogy milyen érdekes az, hogy valaki jogászból lett színész. Biztos sokszor elmondta, de én azt szeretném kérdezni, amit talán nem olyan sokszor kérdeztek Magától, hogy mi az, amit hozott ebből a szakmából, mi az, ami segítette? Mert biztos valamit hozott onnan is, amit nagyon jól tud használni a színészetben.
 
 
 
SzT: Jó estét kívánok én is Mindenkinek! Köszönöm szépen, hogy eljöttek!
 
Azért tudok nehezen válaszolni, mert a kettő nagyon messze van egymástól. Állítólag. Mert a jog az száraz, a jog az rengeteg unalmas szöveg bemagolásával egyenértékű. Ugyanakkor a színészet pedig titokzatos, a lélek mágikus útvesztője – nagyjából elsőre ennyi. De nem így van. A jog is tulajdonképpen a lélek mágikus útvesztője és a színészetben is irgalmatlan mennyiségű, dögunalmas szöveget kell megtanulni…
 
 
 
LK: Köszönjük a szerzők nevében!
 
 
 
SzT: (nevet) És még meg sem neveztem őket…
 
Ugyanakkor minden létező életszegmensben és életterületen kell szerepeket játszani. És a színészetben az a jó, hogy ezt az ember szabad választásából csinálja. Találkozik olyan írott alakokkal, akik tele vannak csodálatos élethelyzetekkel, és kedvesek, és árulók, és gonoszok, és bátrak, és mindenfélék. Tehát csomó olyan életterületen tud keresztülhajózni a színész, amin a hétköznapi életben kevéssé. Esszenciálisabb az élet ezáltal. Ha az ember szerencsés.
 
 
 
LK: Szerencsés volt?
 
 
 
SzT: Én nagyon. Én ebből a szempontból csodálatosan szerencsés voltam és tulajdonképpen még vagyok is. Lekopogom alulról fölfelé (és tényleg lekopogja az asztalon), hogy el ne múljon. De ez a jogász életnek is lehet része és tulajdonképpen mindennek.
 
 
 
LK: Két dolgot hadd járjunk körbe kicsit, amit én gondolok, nem biztos, hogy jól. Gálvölgyi Jánossal is beszélgettem és ő nekem akkor azt mondta, hogy nagyon fontos tudás a színész szakmában a pontosság. Nagyon érdekesen rímel ez arra, amit Tibor is mondott egyszer, hogy minden poén jár a nézőnek. Először nézd meg a poharat… Hogy is mondta?
 
 
 
SzT: Én? (nagyon csodálkozik)
 
 
 
LK: Igen! Nézd meg a poharat, várj egy kicsit, aztán mondd a poént és akkor ülni fog. Valahogy annyira megragadt bennem ez, a Gálvölgyi is valami hasonlót mondott, amikor itt volt: ha az ember belealszik a poénba, akkor kész, vége, meghalt. És a pontosság és a ritmus szerepe a színjátszásban szerintem iszonyatosan fontos kérdés. Én azt gondolom, hogy például, itt lehet, ha hasonlóságokat akarok találni a jogász szakmával. A jogászatban nagyon egzaktnak kell lenni. A színész szakma is megkövetel egyfajta pontosságot. Talán pont innen ered a pontosság?
 
 
 
SzT: Nem. Talán inkább a neveltetésemből. Én egy rettegő kisgyerek voltam. Borzasztóan igyekeztem jófiú lenni, megszakadtam az erőfeszítéstől, hogy megfeleljek a felnőtteknek. És aztán 30 évet töltöttem azzal, hogy a jól beidegzett neurózist elhagyjam valahogyan, hogy megszabaduljak attól a rengeteg kényszertől, amiről úgy gondoltam, hogy anélkül nem lehet élni.
 
 
 
LK: Megszabadult ezektől?
 
 
 
SzT: Igen. De nyilván vannak olyanok, amiktől sosem fogok, de azokat nem látom. (nevet) 
 
Itt nyitnék egy zárójelet, nagyon jól jön a pontossághoz. A színészetben az a fajta szabadság, amit az ember gondol, hogy kimenni a színpadra, ahhoz kell egy önmutogatás kényszer, egyáltalában nem felel meg a valóságnak. Az átlag, ismert színészek nagy része igenis rejtőzködőbb, személyesebb. Pont azért megy ki a színpadra, hogy ezeket a saját, nehéz tulajdonságait valamilyen módon ilyen megoldási folyamattá változtassa. Nem tudom, hogy nem nagyon hottentotta-e, amit mondok? (kérdezi a közönségtől) Talán nem. Tehát, hogy irtó jót tesz az embernek, hogy például a saját öndémonságát legyőzi, ami azt kell mondjam, sajnos, mindenkiben benne van – hátha önök kivételek (újra a közönséghez fordul), de talán nem. Például én az uszodában vagy a közlekedés során gyakorlatilag agyon tudnék ütni embereket. Csomó gonosz szerepet volt már szerencsém eljátszani és ezeknek a működéseknek a mozgatórugóit valamilyen módon közelebbről megismerni. Ha az ember a démonokat meg tudja szelídíteni egy kicsit, akkor jobban jár, akkor szabadabb tud lenni. És itt bezárnám ezt a nagyon hosszúra nyúlt zárójelet. A pontossághoz pedig mindössze annyi, hogy minden egyes foglalkozásnak meg van a maga struktúrája. A saját szakmámban én állatira utálom, amikor a művészet szabadságára való hivatkozással tré dolog megy ki a kezünk közül, hogy az úgy jó, meg azt így érezzük. Azt nem érezhetjük úgy, mert a néző a feltétel nélküli visszajelző. És pontosan érzékelni lehet a nézőtéren, hogy valami igaz vagy nem. Ez a mi szerencsénk. El lehet tényleg árasztani az emberek szabadidejét iszonyatosan vacak műsorokkal, de mégis a nézőkben, szerintem és tapasztaltam is, mélységes igény él arra, hogy kapjanak valami normálisat, valami igazit, valami olyat, amivel ők személyesen tudnak azonosulni, amit felismernek, felismerik saját magukat. És ez a mi kötelességünk. Ehhez pedig irtó precízen kell tudni, hogy ami oda van írva, egy: az mi, kettő: hogyan jut el a nézőhöz.
 
 
 
LK: Kanyarodjunk vissza kicsit, mert nagyon sok mindent mondott, ami borzasztóan érdekes. A szemérmesség, amiről én is úgy gondolom, hogy a jó színészek, az igazi színészek valójában nem exhibicionisták, inkább, amit mondott, hogy a saját gátlásaikat, démonjaikat valamilyen módon le akarják küzdeni. Nagyon hasonló azzal, amit az író érez, és amit az író tesz. Hiszen ezt teszi, a saját démonjaival küzd meg, és amikor megír egy szerepet, tulajdonképpen ugyanúgy átéli. Akkor jó az a figura, akkor jó a karakter, amikor úgy belebújtam a bőrébe, hogy teljesen azonosultam vele. És ugyanaz, hogy az ember felszínre tudja hozni saját magából azokat az érzelmeket, amit egyébként mondjuk nem is merne bevallani. Érdekes módon éppen az első szám, első személyben megírt figurák szabadítják fel leginkább ezt a gátlást. A szemérmességnél maradnék kicsit, mert amikor készültem erre a beszélgetésre, akkor néhány jelzőt felírtam magamnak, ami eszembe jutott Tiborról. Az első az volt, hogy fanyar, amit én nagyon szeretek benne és mondtam is neki, és azt válaszolta, hogy sokan ezért nem szeretik, szerintem pedig többen szeretik ezért, mint nem. Igényes, nagyon-nagyon igényes a szerepmegformálásaiban. Pontos, erről már beszéltünk. Lelkiismeretes, ez nagyjából ugyanaz. De ha már ennyi jót elmondtam, egy enyhe kritikát is had fogalmazzak meg, mert azt is tudom, hogy a kritikát jól kezeli. Volt már olyan, hogy egy újságírónak nem tetszett az alakítása, és akkor találkoztak és elhívta az újságírót és megnézte.
 
 
 
SzT: Honnan tudja?
 
 
 
LK: Olvasok Tibor, olvasok. De visszatérve a kritikámhoz. Volt olyan előadása, volt olyan szerepe, amikor úgy éreztem, hogy legszívesebben odamennék – istenien játszott, de mégsem volt elég átütő -, és szerettem volna odamenni és megrázni és azt mondani: Tibor! Most egy kicsit adja magát jobban, őszintébben! Nem tudom.
 
 
 
SzT: Adja magát jobban? (csodálkozik)
 
 
 
LK: Igen, de nem vagyok rendező. Úgy éreztem, odamegyek, felmegyek és megrázom kicsit. Nem jó?
 
 
 
SzT: Nem. (nevet) Az ember akkor tud szabad lenni, és akkor tud nagyon-nagyon érezni és repülni, ha van fogalma arról, hogy az, amit csinál, az mi. És ez nálunk, bármilyen furcsán hangzik, ez nagyon ritkán jön létre. Nagyon. Ahhoz, hogy olyan segített állapotban legyen egy színész, hogy szabadon játszhasson, az irtó ritkán jön létre és akkor itt el kell kezdeni a szerzőtől, a rendezőtől. Nagyon nagy kegyelmi helyzet, hogyha valakinek ezek a feltételek összejönnek és azon kapja magát, hogy uram-atyám, semmi mással nem kell, hogy foglalkozni, csak halál pontos érzelmek szárnycsapásainak segítségével repülni és repíteni a nézőt.
 
 
 
LK: Akkor mondok konkrétabbat. Láttam a Napfény kettőnknek-et, amiben szárnyal, tehát ott tényleg azt éreztem, hogy ilyen felszabadultnak, őszintének, átszellemültnek, kedvesnek, játékosnak sosem láttam. És akkor láttam a Radnótiban, a Bolha a fülbe-t, ahol úgy éreztem, hogy kicsit visszafogottabb.
 
 
 
SzT: Nem biztos, hogy a jelen lévő hölgyek és urak látták mindkettőt, nem tudják összehasonlítani. De azért mondok rá valamit. A Bolha a fülbe-t nem szerettem, a Napfény kettőnknek-et meg nagyon. Azt is megmondom, hogy miért. A Bolha a fülbe, nem értem miért van odaírva az a szerep, ha nem lenne beleírva a színdarabba, nyugodtan mehetne az egész történet nélküle is, ez egy hülyeség. A Napfény kettőnknek, az a frankó benne, megkaptuk a példányt, a rendező, Réthly Attila és Sipos Vera, aki a partnerem ebben, ültünk mellette tizenöt álló napon keresztül és írtuk. Minden mondatról tudom, hogy miért van, mert a hatvan százalékát én írtam. Tehát, tök pontosan tudom, hogy az az alak, aki ott van, az mit csinál, hol sértődik meg, mit akar a másikkal elintézni, hol akarja megbántani, hol tetszik meg neki, mi a fordulat benne, satöbbi. Ez, hogy is mondjam, logikai munka. Ezért vagyok nagyon pipa, ha a színház neve alatt mi is marhaságokat csinálunk. Mert ha ugyanolyan minőségű cipőt rendel bármelyik ember, azt visszaviszi egy nap múlva, hogy tizenötezer forintért ezt a vackot vegyék vissza!
 
 
 
LK: Jó. Eljutottunk egy másik, fontos kérdésig. Hogy borzasztóan sokat számít: a színész önmagában egy nagyon kiszolgáltatott ember. Akkor jó a színész, akkor szerethető igazán egy színész, egy jó színész is akkor szerethető igazán, hogyha egy jó társulattal dolgozik együtt, ha ő is szereti azt a darabot, ha érti, amit játszik és értelme van mindennek. Nagyon érdekes, egyébként, hogy hogyan alakul át egy darab, egy szereplő darabja a színpadi játék közben. Mennyire jó társulat, mennyire jó szellemi társulat, mennyire segítő társulat a Radnóti, ahol most már 15 vagy 17 éve, nem tudom pontosan mióta dolgozik ott?  [16 éve, 1997. óta, a szerk.] De úgy őszintén!
 
 
 
SzT: Arról szó sem lehet! (nevet)
 
 
 
LK: Nem! Most nehogy eljátssza!
 
 
 
SzT: Mondok egy bonyolultabb választ.
 
 
 
LK: De ne túl bonyolultat! Mert 40 fok van…
 
 
 
SzT: Bárkit megkérdez arról, hogy milyen a házassága, mondjuk egy 15 éves házasság. Jujj, de boldogok vagyunk, de állandóan! – ezt nem nagyon fogja hallani. Viszont egy udvarias választ, azt hall. A Radnótival kötött szép, nemes és termékeny házasság bizony változó periódusokon ment keresztül. Van, amikor nagyon klassz, nagyon támogató és nagyszerű érzés, van, amikor nem.
 
 
 
LK: Köszönöm szépen! Elfogadjuk, nagyszerű, remek volt! Akkor inkább azt kérdezném, hogy amikor szerepet kap, mondjuk a Radnótiban kap egy szerepet – Bolha a fülbe – nem érti, nem szereti, miért kell, mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal fejet rázni. Akkor mit tud tenni a színész, ha azt mondja, hogy én ezt a szerepet nem szeretem, ez nem igazán az én világom?
 
 
 
SzT: A tőlem telhető maximumot helyezem bele. Tőlem ennyi tellett. Abban a munkában ennyi tellett.
 
 
 
LK: Nehogy védekezni kezdjen! Jó volt! Tényleg. De jobb volt a másik!
 
 
 
SzT: Most már késő! (nevet) Rosszabb élményt is tudnék mondani…
 
De azt tudja mondani a színész - mérhetetlen alázattal, ahogy az idősebb kollegák mind-mind azt mondják, hogy a színészet nagyon alázatigényes műfaj, de szerintem egy multinál könyvelőnek lenni is ugyanolyan alázatigényes műfaj, vagy gyógyszerésznek lenni. Szóval azt tudja mondani a színész, igen, nekem van egy aláírt szerződésem, amelyben benne van, hogy a rám osztott szerepet el kell játszani, az nincs benne, hogy azt csak akkor kell eljátszani, ha van hozzá kedvem.
 
 
 
LK: És milyen segítséget kap hozzá, ha nincs kedve?
 
 
 
SzT: Semmilyet.
 
 
 
LK: Mert nyilvánvalóan van egy rendező, egy dramaturg, partner…
 
 
 
SzT: Ugyanaz a válasz: semmilyen segítséget. Vannak vacak szerepek. Nem csupa IV. Henrik-ből és Napfény kettőnknek-ből áll az élet.
 
 
 
LK: A Kémjátszmában egy mondata volt, ha jól emlékszem, ezt is olvastam valahol. És ugye az úgy szokott filmezésnél lenni, hogy a sztárok, a nagy sztárok nem biztos, hogy beülnek és ők válaszolnak, vagy ők ülnek ott és nekik kell mondani azt a bizonyos mondatot. De amikor Tibor játszott, akkor a Brad Pitt odaült és az ő szemébe nézve mondhatta. Miért fontos ez? Magának miért fontos ez? Brad Pitt-nek miért fontos?
 
 
 
SzT: Ez egy nagyon tisztességes dolog volt. Mert ugyanis, amikor a kamera mondjuk veszi Katalint, és én nem látszom, és Önnek van egy mondata, és azt kell mondania nekem: Hány az óra vekker úr? Akkor az esetek legnagyobb részében jön egy asszisztens, az én helyemre áll, ide teszi az öklét (az arca elé emeli az öklét), és azt mondja, hogy ez a nézésirány. És addig ez a színész, aki nem látszik, kimegy a büfébe és addig megkávézik. És ott tényleg nem lett volna rá szükség, de egy ilyen pici helyre bekucorodott a nagyon magas gázsit kapó Brad Pitt és tisztességesen, láthatatlanul csak kinyújtotta a kezét és átadta azt a papírt. Ez nagyon-nagyon szép és korrekt magatartás, nála sokkal kevésbé híres és kevésbé jól fizetett színészek már régen a büfében lettek volna.
 
 
 
LK: Maga másképp mondta azt a mondatot?
 
 
 
SzT: Nem. Annak a mondatnak nem volt olyan fajta tartalmi jelentősége. Azt a mondatot, hogy Ich verstehe Sie nicht!, azt el lehet mondai ennek a kis faasztalkának is. Különben érdekes volt, nagyon nagy castingja volt, tehát nagy szereplőválogatás volt erre a filmre. Ridley Scott vagy valamelyik Scott [Tony Scott, 2001., a szerk.] rendező jött és hívtak oda mindenféle embereket és állatokat is. Én elmentem egy komplett kis nyolc perces jelenettel és eljátszottam. Nagyon örültek, hogy milyen jól beszél angolul, milyen fantasztikus, küldjük a szövegkönyvet! Utána küldték a szövegkönyvet és az volt benne, hogy Ich verstehe Sie nicht!, egy mondat, az is németül.
 
 
 
LK: Volt egy jó ötlete, nem színészet, hanem, ha miniszterelnök lenne, akkor azt mondaná, hogy kiküldené az egész országot, három hónapra, külföldre, különböző turnusokban. Ez nekem nagyon tetszett. Miniszterelnök még ilyen jót nem mondott. Miért lenne jó, ha Magyarország ilyen különböző turnusokban, etapokban, időnként pár hónapra kimenne külföldre?
 
 
 
SzT: Van ennek kisebb változata. Ha színházigazgató lennék, akkor az egész társulatot hármas csoportokban kiküldeném Európa különböző országaiba. Miért fontos ez?
 
 
 
LK: Tanulhatunk tőlük.
 
 
 
SzT: Igen. Nagyon kétfélék vagyunk mi itt. És van egy része ennek az általam ismert Magyarországnak, amelyik tartozni akar Európához, Európának arra a kulturális, érdekes és szabadon mozgó részére gondolok, amit én már több alkalommal megtapasztaltam. És mi nagyon, különösen a színházi szakma, de országos szinten is ezt érzem, nem nagyon merünk közeledni, hogy van külvilág. Tehát vannak intézmények, amiket irgalmatlan, több száz éves munkával kifejlesztettek és megtanultak működtetni, vannak gondolkodásmódok. Ez mindenre vonatkozik, a szociális helyzet kezelésére, mindenre, nem arról van szó, hogy válság lenne. De például a televízióban láttam egy beszélgetést, a BBC a rio de janeiro-i tüntetésekről közvetített. És ott volt egy aktivista, aki maximum 18 éves, egy brazil lány, aki tökéletes, egyenes, értelmes, káprázatos angolsággal elmondta, hogy miért tartják igazságtalannak, hogy most itt nagy stadion építésekbe kezdtek – világkupát rendez Rio de Janeiro – és miért abba kell azt a rengeteg lóvét ölni, amikor a kórházak és az oktatás azon a színvonalon van, ahol. Anélkül, hogy direkt politizálgatnánk, az nagyon klassz dolog, hogy fiatal emberek ilyen bátran és szuverén módon, értelmes megfogalmazásban képesek képviselni a saját mondandóikat, mindenféle érdek nélkül.
 
 
 
LK: Ma azért ez már meg van, azért látszik, hogy a fiatalok, tinédzserek, milyen meglepő módon, ügyesen és jól és bátran nyilvánítanak véleményt, ez azért lassan a civil társadalom része, azért ez már itt is egyre inkább érzékelhető.
 
 
 
SzT: Igen, igen!
 
 
 
LK: De hadd beszéljünk még kicsit arról, hogy hogyan látja a magyar színházak, mennyit tanulnak a külföldi színházaktól? Mert van egy fiatal srác, egy rendező, aki kijár rendszeresen Londonba, és Németh Kristóf is kijár Londonba, ahol azt mondja, hogy annyira jók a színházak, hogy ők odamennek tanulni. De mondhattam volna Krakkót is, a lengyeleket is, borzasztóan jók. Egyáltalán mennyire jellemző az, hogy egy magyar színház, egy színi társulat akar tanulni a külfölditől? Van-e ilyen, hogy Bálint András azt mondja, hogy Tibor, ugorjunk már el a Ryanair-rel Londonba és aludjunk pár éjszakát valami olcsó helyen – az nem nagy összeg, és nézzünk már meg-két három darabot, hátha inspirál ez minket valamire?
 
 
 
 
 
SzT: Lehet, hogy csalódást fogok okozni. Ez nem nagyon fordult elő. Inkább a fordítottja. Én mondtam a Bálint Andrásnak, hogy Te, Andris, ugorjunk már el Londonba! Legalábbis én felajánlottam, hogy boldogan elmegyek és a felét fizetem a saját zsebemből. Hadd menjek ki három napra Krakkóba vagy Varsóba, Londonba, Prágába, Bécsbe és megnézek három előadást. Fölvesszük a kapcsolatot az adott ország Kulturális Intézetével, kérünk ajánlatot. És mondom, én a felét állom, csak a másik felét fizesse a színház, én elmegyek, mint egy nagykövet vagy kiskövet – megmozgatok minden követ – és azt mondom például, hogy egy marha jó rendező találtam. Mert nekünk rendező hiányunk van. De tébolyító milyen rendező hiányunk van! Mert akik jól rendeznek, azok kapósak, kevesen vannak, és évi hatot rendeznek. De nem lehet évi hatot rendezni, mert a végén már nem rendeznek jól, hanem rosszul. És ezért nagyon-nagyon klassz lenne olyan gondolkodás módokat megismerni, amik nálunk nem teremnek. Hogy az hogy van? Hogy egy lengyel fickó hogyan látja a Hamletet? Vagy volt nálunk egy olasz csávó, a Stefano de Luca és nem volt egy különösebben jó rendező, de attól a ténytől, hogy egy más, egy milánói színházi világot hozott ide, tejesen más élmény volt…
 
 
 
LK: Jiri Menzel-lel dolgozni is borzasztóan izgalmas volt!
 
 
 
SzT: És ilyenből kellene több.
 
 
 
LK: Most komolyan! Ez nem kerül olyan sokba, Ryanair-rel elrepül, magyar házban lakik, ami ingyen van, megvesz két színházjegyet, megeszik két szendvicset a büfében...
 
 
 
SzT: Nem kell, tényleg nem kell sok pénz, minimális összegből megoldható lenne.
 
 
 
LK: Miért nincs ez benne a színházi kultúrában? Hogy nekünk egy kicsit meg kellene újulnunk? Én annyira porosnak és fáradtnak és avíttnak érzem a magyar színjátszást – nem azokat az előadásokat, amiben játszik, azokat nem, a többit.
 
 
 
SzT: (nevet) Én nem érzem magam kompetensnek, hogy erre válaszoljak.
 
 
 
LK: Nincs benne?
 
 
 
SzT: Én is tudom, hogy nincs benne. Egy embert ismerek, aki kijár Londonba és ez meg is látszik a színház bevételi mutatóin.
 
 
 
LK: Pintér? [Pintér Béla, színész, rendező]
 
 
 
SzT: Nem, hanem a Szirtes Tamás.
 
 
 
LK: A Pintér-társulat is nagyon érdekes!
 
 
 
SzT: Nagyon, de az a Pintér Béla személyéből fakad, aki egy különleges zsenije a magyar színháznak, mert ő tud írni, tud játszani, tud rendezni és amellett egy diktátor. De keresztül is tudja hajtani, amit akar csinálni. De az az ember, aki kijár Londonba, az Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója. Megnéz mindenfélét, nagy ügyességgel megvásárolja a jogokat és olyan Mary Poppins-t rittyent oda, hogy zokognak a nézők.
 
 
 
LK: Nagyon sokféle szerepet játszott, Cyrano-tól, IV. Henriken keresztül ilyen bohózati szerepekig, vígjátéki szerepekig, iszonyatosan széles skálán. Volt egyszer egy bravúrja, vagy bravúrjuk, amit nem tart igazán bravúrnak, csak inkább egy légtornász gyakorlatnak, amikor Gálvölgyivel szerepet cseréltek, hosszú próbafolyamat után. Nagyon tetszett, azt is olvastam, ön mondta, hogy a bizalom miatt lehetett ezt megcsinálni, mert olyanok voltak már, mint két légtornász.
 
 
 
SzT: Igen.
 
 
 
LK: És annyira bíztak egymásban, hogy ez nem okozott ez igazán problémát. Nagyon-nagyon, nekem, mint külső embernek, gondolom önöknek is [nézőknek], nagyon nagy bravúrnak tűnik, hogy valaki rákészül egy szerepre, játssza és utána egyszer csak helyet cserél a másikkal és az ő szerepét játssza. Hogyan lehetett ez megoldani? Mi történik ilyenkor az emberben?
 
 
 
SzT: Nagyon nehéz volt, két ok miatt. Az egyik, hogy hat hétig próbáltuk az egyik felállást. Niel Simon Furcsa párjáról van szó, amiben van ugye Oscar, aki egy slendrián agglegény, aki csajozik, aki szivarozik, aki az élet császára, és van Félix - akit én játszok az alap szereposztásban -, aki izgatott és lelkizős, aki neurotikus, aki válik, és tönkre van menve az élete és ezen az alapon tönkreteszi a barátjának az életét is - aki befogadja őt - a mániákus rendcsinálásával. Na most itt ez a két idegrendszerileg nagyon messze álló alak és nyolc napunk volt arra, hogy megfordítsuk.
 
 
 
LK: Ez kinek az ötlete volt?
 
 
 
SzT: Ez Tamás [Szirtes Tamás] ötlete volt, és jól működik, tényleg. Mert azt mondják a nézők, ha megnézik és tetszik nekik, hogy hát figyelj, ez nagyon klassz, de el nem tudom képzelni, hogy hogy játsszátok fordítva, hogy hogy nézhettek ki, mert ez a felállás tök jó. És eljönnek megnézni még egyszer, és tényleg sokan eljönnek megnézni még egyszer. Na most ez a jelen színházi körülmények között, még ha egyszer eljönnek, az is nagy teljesítmény, de még egyszer becsalni ugyanazt a nézőt, az kifejezetten zseniális üzleti fogás ebben a darabban.
 
És a másik, ami nagyon nehéz volt, hogy amikor nyolc napunk volt arra, hogy áttanuljuk a szövegeket, és folyamatosan mondta az ember a sajátját. Nagyon nehéz volt szerepet váltani a darabban, nagyon nehéz volt, hiába tudtuk azt, hogy az nem a mi szövegünk, óhatatlanul is rányílt az ember szája. Most is volt olyan, hogy szöveget mondtunk össze és automatikusan az előző verziót kezdjük el mondani. Nagyon fontos, hogy az ember koncentráljon és ezt fókusszal és kapacitással bírja.
 
 
 
LK: Eljutottunk kulcskérdésünkhöz, az energiához. Mert azt mondtuk, hogy Tiborról tényleg nehéz elképzelni, hogy hogyan játssza ezt az Oscar szerepet, mert én is, mint rendező, rögtön a másikat, a pedáns szerepet osztanám rá. Bár megbeszéltük, hogy magánéletről semmit, de azét hadd kérdezzem meg, hogy pedáns egyébként?
 
 
 
SzT: Rendet tartok.
 
 
 
LK: Rendet tart. Ezt mondjuk gondoltam. Egyre több hasonlóságot vélek felfedezni magunk között. Én mániákusan rend tartó vagyok. És ezt is akartam kérdezni – az energiát majd ne felejtsük el - hogy miért baj, hogy magát intellektuális színésznek tartják? Szerintem egyáltalán nem baj!
 
 
 
SzT: Nálunk van egy negyven éves tradíció Konsztantyin Sztanyiszlavszkij nevű, orosz színházi zseni, aki a századforduló orosz színházának nagy forradalmára volt, az 50-es évek végétől a magyar színházi életet ideológiailag leuralta. Ő volt az átélés apostola. Ellentétben az azt megelőző időszak színészetével, azt mondta, hogy az nem jó, hanem teremtsük meg az alak lelkét, teremtsük meg az értelmi hitelességét és azt a bizonyos pszichológiai realitást, ami mindenképpen része a színészetnek, az nélkülözhetetlen. Most a magyar színházi élet mindezek átkává változott. Most mindenki átél, és azt gondolja, hogy az átélés maga a szerep.
 
 
 
LK: Pedig nem.
 
 
 
SzT: Az, hogy kimegyek a színpadra és nagyon átélem a szerepem és sírok, annak semmi köze a színészethez. Kicsit talán leegyszerűsítem és mondana rá nekem egy-két kolléga valami bókot. (nevet) Én már ezt egyszerűen viccesnek látom.
 
 
 
LK: Ugorjunk egy kicsit! Nekem több színész is azt mondta, hogy a szív a színész agya, hogy a színész zsigerből játszik, mert a színészet az tulajdonképpen egy zsigeri szakma. Egyfelől. Másfelől, akkor igazán jó, ha emellett van egy profizmus, egy szakmai háttér. Például, tehetségem van az íráshoz, de ha nem tanultam meg, hogy hogyan tartsam fönn a feszültséget valamilyen trükkel 300 oldalon keresztül, akkor nem tudok könyvet írni.  Hiába van egy jó ötletem, az magában nem ér semmit. Fel kell építsek egy struktúrát, ami alapján majd dolgozom. Úgy gondolom, hogy valamilyen módon a színész is egy ilyen struktúrát épít fel.
 
 
 
SzT: Nem épít fel.
 
 
 
LK: Ön nem épít fel struktúrát?
 
 
 
SzT: Én nem építek fel. Volt egy csodálatos rendező, Taub Jánosnak hívták, már meghalt szegény, ő irgalmatlan tudott komponálni, pontot, ellenpontot, a vicceset, a komolyat… Ő mondta, ezt tőle tanultam, „a színész akkor tud fantasztikusan játszani, ha biztonságban van. És akkor van biztonságban, ha tudja, hogy mit beszél”. Na most ennek az igénynek nagyon kevés színházi pillanat felel meg mostanság.
 
 
 
LK: Beszéljünk az energiáról. Nagyon sokat dolgozik, rengeteg premierje van és nagyon sok szerepet játszik, ezenkívül még filmben is szokott játszani, bár nem tartja magát filmszínésznek. Honnan ez a rengeteg energia? Most tényleg! Próbáljunk meg erre választ keresni, erre próbáljunk rákoncentrálni! Ne humorizáljuk el!
 
 
 
SzT: Ellenkezőleg! Szerintem a humor közel hoz! 50 éves korom környékén vettem észre, hogy a kezdeti energia csomagom elfogyott. Ettől, hogy elfogyott, kifejezetten éreztem, hogy kedvetlen vagyok és, hogy nem bírom azt a rengeteg tennivalót kellő tisztességgel vinni. És elkezdtem közvéleményt kutatni, hogy mit csinálnak az emberek. Persze nem tudták, csak én csináltam egy ilyen kíváncsi beszélgetéssorozatot, baráti beszélgetésnek álcázva, hogy hogy élnek, hogy mit gondolnak. Mert mindenkinek nagyon nehéz az energia utánpótlása, amikor a világ majdnem minden szegmense elvesz. Különböző válaszokat kaptam. Van, aki rengeteg alkoholt iszik. Van, aki sokat sportol. Van, aki nagy családi életet él. És hasonlóakat. Nekem kettő dolog jelentett megoldást: az egyik a sport volt, ami nem volt része az életemnek fiatalkoromban, mert akkor az volt, hogy aki nem cigizik, meg nem unikumozik, az nem értelmiségi, aki nem értelmiségi, az nincs is, és a világot csak úgy lehet megváltani, hogy sokat iszunk és dohányzunk, de ennek a korszaknak nagyjából vége. Észre vettem, hogy az a nagy baj, hogy rosszul kezelem a fizikai testemet, és ez így nem megy. De szerencsére időben elkezdtem sportolni.
 
 
 
LK: Mit sportol?
 
 
 
SzT: Először elkezdtem aikidozni, az egy csodálatos japán harcművészet. Aztán elkezdtem futogatni, de a futástól elromlott a derekam. Akkor elkezdtem úszni, aztán meg biciklizgettem. Nem rég találkoztam a jógával, ami szintén fantasztikus élmény. És akkor ehhez hozzátársult egy másik, hogy ugye annyira tönkre ment az életemnek nem egy része, hanem több része. Kénytelen voltam feltenni magamnak azt a kérdést, hogy mit csesztem én ilyen csúnyán el?
 
 
 
LK: És mit?
 
 
 
SzT: Erre válaszolok. Az első reflex az az volt, hogy nem én csesztem el, hanem ők. Mindenki hülye, csak én vagyok okos. Aztán elkezdtem gondolkodni, hogy ez nem lehet igaz, mert ez nem stimmelhet, hogy mindent mások csesznek el, én meg semmit, én csak fekszem a földön és káromkodok, hogy hülye mindenki. Aztán találkoztam egy csodálatos filozófussal, akinek több könyvét elolvastam és nagyon sok erőt merítettem belőle. Hamvas Béla, akiről beszélek. Nagyon nagy élmény volt, tömve humorral és fantasztikus meglátásokkal és kinyitott egy olyan világot, hogy nekem el kell kezdenem megtalálnom a saját rossz tulajdonságaimat. Ez nem egy könnyű mutatvány, de rettenetesen hasznos. És akkor erre ráment tíz év, mire én rájöttem, hogy ez egy végtelen történet és, hogy a démonok nem fogynak el. De ahogy a kínaiak mondják, ha az ember megtalálja a saját démonait, akkor azokkal utána szántani-vetni lehet. Ez meg a sok testmozgás, meg az, hogy amúgy is rengeteg feladatot kellett egyébként is megoldani, ez energiát emelt ki. Ha állandó ütközésben él az ember, azáltal nem tökremegy, hanem a konfliktusok által fejlődik.
 
 
 
LK: Mond nekünk rossz tulajdonságát, nem akarom erőltetni, legalább egyet?
 
 
 
SzT: Önzés, félelem, hiúság...
 
 
 
LK: Ennyi elég is!
 
 
 
SzT: De van még... Az önzés és hiúság, ezek tudom, csak bennem vannak meg! (nevet) Szoktam kérdezni az embereket, hogy ők azt hogyan kezelik. Azt szokták mondani, hogy nekik nincs mit kezelni. A hiúság nagyon erős belső mozgatóerő és nem jó helyre visz. Engem legalábbis nem jó helyre vitt.
 
 
 
LK: A hiúság előre visz.
 
 
 
SzT: Igen? (csodálkozik) Engem nem vitt előre. Rettenetes dolog azt érezni, hogy ő miért jó és én miért nem.
 
 
 
LK: Kell örülni a másik sikerének!
 
 
 
SzT: Még egy mondat, ami talán illik ide, hogy hogyan sikerült leszoknom a cigarettáról. Ez volt az első ilyen nagy élményem. Régen sokat dohányoztam, sok éven keresztül, aztán rájöttem, hogy ez így nem fog menni, mert már nem is dohányzom, hanem a dohányzás Tibizik. Megpróbáltam leszokni. Egy lépést megtenni, a 3-4 évembe került. Nagy felfedezés volt rájönni, hogy amíg jutalomnak tartom a cigarettát - délután 2ig, 4ig, 6ig nem gyújtok rá, na most rá lehet gyújtani, és nyomban megajándékoztam magam 12 szál cigarettával -, tehát amíg jutalomként fogadom el a cigarettát és büntetésként a nem-dohányzással töltött időt, addig esélytelen vagyok. Elkezdtem magam átkódolni, nagyon bonyolult, ilyen belső képeket csináltam, aminek az volt a célja, hogy meg bírjak szabadulni tőle. Az volt a szabály, hogy amikor nem nézem végig ezeket a nagyon durva, kártékonyító belső képeket, mert ezt minden cigarettával végig kellett nézni, és ha elfelejtettem, mert az ember ezeket a kódokat nagyon könnyen elfelejti, akkor nyomban újra rá kellett gyújtanom, bárhogyan, akárhogy újra el kellett szívjak egy cigarettát. És ez 3 hónap alatt, sutty, így kiölte a cigarettát. Akkor rájöttem arra, ha az ember összeszedi magát, akkor a saját birodalmában tulajdonképpen majdnem mindenható. Ez drámai felismerés volt, mert azt jelentette, hogy nem hivatkozhatok arra, hogy én ilyen vagyok.
 
 
 
LK: Miért nem érzett rá arra, hogy színészként is, a művészetében is mindenható?
 
 
 
SzT: Arra ráérzek. Arra könnyebben ráérzek.
 
 
 
LK: Mitől?
 
 
 
SzT: Mert ott a saját önelégültségem és hiúságom működhet.
 
 
 
LK: Nem csak az, hanem a tehetsége.
 
 
 
SzT: Igen, az is hozzájárul, de mondom, nagyon sok kis kísérő fekete lény van, tudom, csak nálam, de nálam sok és nagyon-nagy élmény volt felfedezni őket és egyenként birokra kelni velük. És ez sok erőt adott nekem.
 
 
 
LK: A élet második felében új célok kellenek, nem ugyanazokat a célokat kell kergetni, amit az élete első felében, mondják a pszichológusok, és szerintem igazuk van. Az embernek teljes mértékben át kell alakítania az életét és ez egy nagy feladat. És ha valaki azt felismeri, hogy ez a feladat őt előre viszi és megoldhat sokmindent, akkor az energiát és egyensúlyt ad. Egy másik alapvető fogalmunk, amiről akartunk még beszélni, az egyensúly. Hogy egy jó darabhoz az kell, egy jó íráshoz is az kell, a színészethez is az kell, hogy egyensúly legyen, kívül belül. Tehát érzelem és humor, lassúság és gyorsaság. Énbennem legyen valamiféle harmónia, de a másikkal is legyen egy ráhangolódás. De ezt egyedül nem nagyon tudom megteremteni, és megint ugyanoda jutunk vissza, hogy ehhez kell egy társulat, kell egy csapat. Hmm? Erről ennyi?
 
 
 
SzT: Igen. Ehhez nem tudok többet hozzátenni. Ez így van. Talán az az élmény, hogy ugye szükséges az egyensúly, és mégis mindannyiunkban valamilyen idealizált formában ott van, az ezután való vágyakozás, és az utazgatás ekörül, az ide-oda mozgás és ennek felismerése segíthet ennek a keresésben. Nagyon nehéz elfogadni, amikor nincs, nagyon nehéz elfogadni, amikor úgy érzi az ember, hogy mindenki ellenem van. És már olyan jól tudnám csinálni egyedül, a rengeteg munkatárs, aki mind hülye, nem hallgat rám. És amikor felismeri az ember, hogy nem így van, hanem különböző emberekkel való együttlétből maximális szorzatot lehet kihozni... Ennek könyvtárnyi irodalma van, mind a vezetéstudományhoz, tartozik és a kereskedelemhez és a vállalatvezetéshez. Könyvtárnyi irodalma van annak, hogy hogy kell egy céget jól vezetni. Egy árva könyv sincs arról, hogy ezeket a furcsa és érzékeny és magányos foglalkozásokat hogyan lehetne koordinálni és megsegíteni azt a rengeteg szerencsétlen embert, mindegy, hogy kikről beszélünk, aki vergődik ettől a hiánytól. Igen. Hát most a kereskedelem korát éljük, most ezzel foglalkozunk.
 
 
 
LK: Amikor rendez, akkor ezt a tudását használja? Tehát tud egy társulatot építeni?
 
 
 
SzT: Ezt csak ők tudják megmondani. Furcsa ez a kérdés. Igen. Volt egy nagyon jó élmény. Miskolcon csináltunk egy Szép Ernő Vőlegény-t, egy irtó nehéz darab. Nagyon küzdelmes próbaidőszak volt, nekem nagyon nehéz volt rendezni, mindenkiben benne volt három hétig, hogy ez mit dumál, mit akar ez megmondani, mert ő is színész. Nyomasztó három hét volt, de ki kellett bírni. Irtó sok veszekedéssel terhelt, nehezen átvihető próbaidőszak, és utána azok a színészek, akik játszották a darabot, azok eufórikusan azt mondták, hogy ez volt a kedvencük, imádták játszani, szerették, sikerük volt benne.
 
 
 
LK: Mit csinált? Milyen rendező volt? Miért szerették ennyire? Mit adott nekik?
 
 
 
SzT: Én rendezőként, ahogy színészként is, megpróbálom azt elérni, hogy minden mondatról tudjam, hogy miért az az ember mondja, akinek a neve mellé oda van írva, miért annak mondja, akinek a szerző szánta, és miért pont akkor, mert ez nagyon fontos.
 
 
 
LK: Ez íróként is működik, mert amit most elmond, az írás maga. Mert egy karakter akkor jó egy adott helyzetben, csak akkor, csak ő és csak úgy mondhatja, amit mond, ahogy és nem húsz oldallal korábban vagy később.
 
 
 
SzT: Igen!
 
 
 
LK: Hölgyeim-uraim. Egy zseniális ember! Író, rendező és mi is még? Ja, színész. (SzT nevet) Mondjon még valamit, ne így legyen vége?
 
 
 
SzT: Én?
 
 
 
LK: Akkor végezetül még annyit, hogy egy filmszerepre készül. Erről mondana valamit?
 
 
 
SzT: Még nincs aláírt szerződés és addig az ember babonás. Van egy ajánlat, egy megkeresés, ami nagyon érdekes. Nem fogják megnézni ötszázezren, mint a Valami Amerikát, mert nagyon nehéz a magyar filmeket eljuttatni a nézőkhöz, de reméljük azért jó pár ember kíváncsi lesz azért rá.
 
 
 
LK: Nagyon örülök, hogy Szervét Tibor a vendégem volt, nagyon élveztem, remélem a jelenlévők is jól érezték magukat!
 
Nagyon szépen köszönöm ezt az estét!
 
 
 
SzT: Köszönöm a meghívást!
 
 
 
 
 
[A film, amiről szó volt az interjúban, az a Parkoló című film, amiről minden friss és fontos információt megtalálni a honlapon.]
 
(A beszélgetést az estén elhangzottak alapján lejegyezte és szerkesztette Besenyei Krisztina.)