Nők Lapja Café, 2013. december 09.

 

– Nem sok művészre jellemző az a nyílt kritikusság, amivel elemzi a darabokat és a saját teljesítményét. Manapság tipikus, hogy talán a félelem miatt, talán megfelelési kényszerből dicsérünk mindent és mindenkit. Önnek nem árt ez a nyílt, egyenes hozzáállás? Nem ront a szakmai, emberi kapcsolatain?

 

– De ront. Ugyanakkor ez, amit bátorságnak nevez, még mindig tele van megfelelni vágyással és udvariassággal. Ennél sokkal bátrabban kellene fogalmazni, nagy vágyam olyan szakmai közegben dolgozni, ahol ezt lehet. Erre azonban kicsi az esély. Valamiért nálunk az az illendő, hogy végtelenül tapintatosnak kell lenni, ami elég baj, mert sokkal jobb eredményeink lennének, ha határozottan fogalmaznánk. De ennek nincs meg a nyelvezete. Nem tudunk úgy igazat mondani egymásnak, hogy az hasznos legyen. 

 

– Mert mindent a szívünkre veszünk, vagy mert nem tanultuk meg?

 

– A kettő ugyanaz.

 

– Szerintem nem, mert az egyik arról szól, aki kritizál, a másik pedig a kritikát fogadó félről.

 

– Igaza van, akkor mindkettő miatt. Talán ez a mi balsors verte történelmünk az oka, hogy mindig meg akarunk felelni valaminek. Végül is átlagosan huszonöt évente kellett egy teljesen más struktúrához alkalmazkodnunk, a rendszerváltás óta pedig négyévente. Morálisan is, mentálisan is. Így aztán senki sem biztos abban, hogy van más útja a beszélgetésnek, mint az, hogy megfelelünk valamilyen főnök elvárásainak.

 

– Nézzünk egy konkrét helyzetet. Amikor azt mondta a Bolha a fülbe című darabról, hogy nem szerette, akkor hogyan reagált erre a rendező?

 

– Egyrészt nem foglalkozott vele, másrészt Mohácsi János egy normális ember, nem pusztul el a sértődöttségtől és felháborodástól.

 

– Nyilván kritikusabb annál, mint amit nyíltan felvállal.

 

– Hát persze. Igyekszem nem igazságtalan lenni másokkal, és rettentően igyekszem elég kritikus lenni magammal. Ha szem előtt tudom tartani, hogy végül is mindenért, ami engem ér, felelős vagyok, akkor kevésbé tudom a világra kenni a bajokat. Így aztán az önmegismerés válik első számú feladattá.

 

– Huszonegy előadásban játszik ebben a hónapban, amúgy pedig nyolc darabban. Sok ez vagy kevés vagy...?

 

– Sok. De ez nem baj. 

 

– Jut idő Hamvas Bélára és a mozgásra, amik energiát adnak?

 

– Most nincs próbaidőszak, úgyhogy igen. Amikor próbálok, akkor nem fér bele semmi, olyankor csak igyekszem megtartani az energiáimat.

 

– Nemrég azt nyilatkozta, hogy volt egy több hónapos visszavonulása, amikor Angliába utazott a fiával. Mesél erről?

 

– Nem iratkoztam ki a színházi munkáimból, csak kicsit hamarabb fejeztem be az évadot, és később kezdtem el a következőt. Csodálatos volt. Nyelviskolába jártunk, turistáskodtunk, csak úgy „voltunk”. Aztán megnéztem tizenhat előadást egy hónap alatt.

 

– Változott valami, mire visszajött?

 

– Igen. Jó volt látni, hogy milyen sokszínű a világ. Szeretem amúgy is az angolok szabadságát. Próbáltam ebből valamit átmenteni saját életembe, remélem, némi sikerrel. 

 

– A szabadság döntés kérdése?

 

– Döntés, vágy és rengeteg befektetett munka kérdése. Rengeteg belső munkáé. Állandó küzdés, hogy ne uralhassanak se a környezetem szeszélyei, se a saját gyarlóságaim. És az a remek tapasztalatom van, hogy ez nem reménytelen! Persze mondjuk egy kolumbiai börtön mélyén nem biztos, hogy ilyen optimista tudnék maradni... De itthon is sok embernek el kellene gondolkoznia azon, hogy tulajdonképpen ki is ő legbelül.

 

– Ez életünk végéig változik, nem? Öt-tíz évente biztosan fel kell tennünk magunknak a kérdést.

 

– Sokkal gyakrabban. Naponta megesik, hogy szinte akaratom ellenére beszélek vagy viselkedek hülyén. Valaki nem adja meg az elsőbbséget, máris szentségelek. Miért? Tele vagyok olyan magatartási mintákkal, amikre alig vagy egyáltalán nincs befolyásom. Nagy kérdés, hogy hogyan tudom ezt megváltoztatni.

 

– A gonosz szerepeivel kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy nagyon jó ezeket eljátszani. A játék segít?

 

– Igen, mert ilyenkor felismeri az ember magában ezeket a kezelhetetlen indulatokat, hiszen az író, a rendező, a szerep épp ezt kéri tőle.

 

– Működik az, hogy az ember kijátssza magából ezeket?

 

– Nem játssza ki magából, de felismerhetővé válnak, ami után könnyebb velük bánni. Egy kínai mondás szerint az ember szánthat-vethet a saját démonaival, ha megszelídíti őket. Irigység, félelem, rosszindulat, megfelelési vágy, hogy hirtelen mondjak néhány veszedelmeset. Ha ezeket észreveszem, utána már van rá esélyem, hogy ne uralkodjanak felettem. 

 

– Nehéz ügy.

 

– Nagyon nehéz, de ezt nevezem én a szabadság lehetőségének.

 

– Mióta csinálja?

 

– Olyan tizenöt éve. 

 

– Boldogabb azóta?

 

– Sokkal. Mondjuk az kiderült, hogy megatonnányi erőket kell megmozgatnom ahhoz, hogy akár csak egy icipici eredmény szülessen. Viszont erre mindenkinek van kapacitása, ez nem az én személyes szerencsém. 

 

– Mond egy eredményt?

 

- Mindenféle bonyolult félelmek működnek bennem, és ezek ellenére ma már nem élek meg hétköznapi helyzeteket neurotikusan. 

 

– Hova rejti ezt a félelmet? Mert ennek épp az ellenkezője jön át.

 

– Nem rejtem sehova, épp ellenkezőleg. Kiteszem magam elé, és jól belenézek a szemébe. És ezt addig gyakorolom, amíg néhány évvel később egyszer csak azt veszem észre, hogy jé, már alig észlelhető a jelenléte, kisimultabb a létezés, kevesebb dicséretre van szükségem másoktól. Ez utóbbit nagy lépésnek érzem, mert az ember megszállottan keresi a visszaigazolását annak, hogy ő jó. Valahogy ez a létezésünk egyik fontos támasztéka. 

 

– Kedvenc előadásai között több kétszemélyes darab is szerepel, például a Rózsavölgyi Szalonban játszott Napfény kettőnknek című darab. Ezek bensőségesebbek?

 

– Részben igen, persze önmagában az, hogy ketten játszanak a színpadon, még nem garancia erre. De a Napfényt azért is nagyon szeretem, mert a létrejötte, a munka, ahogyan próbáltuk, olyan volt, ahogy szerintem érdemes dolgozni. Meg nagyon jóban is lettünk közben Sípos Verával és Réthly Attilával.

 

– A Legényvásár című kötetben megjelent interjú igazán meglepett, és szerintem nem csak engem. Egész addig úgy ismertük meg, mint aki a magánéletét nem nagyon „nyitogatja”.

 

– Ennek egyrészt az az oka, hogy Spilák Klárához, az íróhoz, személyes barátság fűz. Másrészt az, hogy ami abban az interjúban le van írva, olyasmi, ami az én személyes kudarcom, és ami egyszerűen igaz. És nem baj, hogy néha ilyenekről is beszél az ember.

 

– Bár általában nem szívesen.

 

– Igen, de ez nem jó. Mindenki átél vereségeket, mindenkit ér szenvedés. A szenvedéssel pedig két dolgot lehet tenni; szenvedve szenvedni vagy szenvedve fejlődni. Egy nagyszerű mester, dr. Daubner Béla mondta ezt. Abban a beszélgetésben megpróbáltam viszonylag normálisan elmesélni, hogy van olyan, ami az ember életében nem sikerült, de ebből nem csak széthullás és föladás származhat, hanem megismerés és gazdagodás is.

 

– Nem bánta meg, hogy őszinte volt?

 

– Egyáltalán nem.

 

– Mond egy-két pillanatot az életéből, amikor igazán boldog?

 

– A boldogság egy nagyon bonyolult fogalom, mostanra már nem tudom, pontosan mit is jelent. Ugyebár sokszor előfordul mindannyiunkkal, hogy arról, amit olyan stabilan boldogságnak hittünk, utólag kiderül, hogy csalás vagy tévedés volt. Én szeretnék valamit, ami ennél szilárdabb. Ami kizárólag belül van. Nem tudom, hogy ezt hívjuk-e boldogságnak, de sokszor olyan az életem, amilyennek szeretném. 

 

– Azt mondta valahol, hogy ha elbizonytalanodik abban, hogy miről szól a színház, elmegy megnézni néhány darabot, beül a nézőtérre. Hogy lehet ebben elbizonytalanodni?

 

– Néhány éve észrevettem, hogy az a fiatal pali, aki „mind én voltam egykoron”, aki majd kiugrott a bőréből, hogy felvették a színművészetire, egyszer csak eltűnt. Itt van helyette egy felnőttnek látszó ember, aki bejön, felveszi a jelmezt, lelkiismeretesen teljesít mindent, de!  Hova lett a régi akarat, a régi tűz? Először is ezt kellett magamban tisztázni, hogy megvan-e vajon, vagy menthetetlenül elvesztett. Úgy találtam, hogy megvan az, csak a sok év alatt betemette mindenféle hordalék. Aztán megpróbáltam szétnézni, hogy az előadások, amik létrejönnek, hordozzák-e még azt az akaratot és energiát, ami a színház üzemanyaga. 

 

– És hordozzák?

 

– Gyakran nem. Van tehetség, van gondolat, de az akarat hiányzik. Sokszor a saját munkáimból is. Tudom én, hogy a naponta játszó színházaknak nehéz ezt az ambíciót életben tartani, de ha nagyon nincs, elmúlik a színház igazi varázslata. Az, hogy általa rengeteg olyan világot átélhet a néző, ami más, mint az ő saját élete. És hogy a színház ebből a vágyból jöjjön létre. Hogy őket vigyük mindenféle emberi regényekbe, ahol sírnak, nevetnek, izgulnak, véleményt mondanak, ezer hatás alá kerülnek. Hogy nekik, a nézőknek szól minden történet, amit mesélünk. A történetek pedig csodálatosan koncentrált életek, és ha velünk jönnek, az igazi megváltás és felszabadító öröm tud lenni. 

 

– Lehet érezni, ha ez sikerült?

 

– Mindig lehet, igen.

 

 

Bakóczy Szilvia, Nők Lapja Café, Ez van! rovat, fotó: Hernád Géza, 2013. december 09.

Online formában ITT olvasható az interjú